Halottak Napjára

Tisztelt Emlékezők!

Ilyenkor, Mindenszentek és Halottak napja környékén már mélyen benne járunk az őszben. A sűrű felhők közül ritkán ragyogtatja fényét a nap, hamar sötétedik, hűvösek, nyirkosak a nappalok és az éjszakák fagyosak már. Erdőben járván, lábunk bokáig merül a frissen hullott avarba, s ha megállunk egy pillanatra, csak a csendet, a köd halk szitálását hallani.

A reggeli csípős fuvallatok, a párálló lehellet feledtetni igyekeznek velünk a nyár, az élet izzó lüktetését. Emléknyi távolba kényszerítik a szépet, a jót, és a borzongató szélben a szívünk elszorul egy kicsit, mert az elmúlás jut az eszünkbe. A természet halódása így emlékeztet minket saját létünk végességére.

Mert eszünkbe jutnak halottaink, akik valaha részesei voltak életünknek, és jelenlétükkel, érzelmeikkel, akaratukkal, példájukkal formálták világunkat, egész valónkat. A hiány, amely elvesztésük óta hol csendesebben, hol erősebben ég bennünk, felerősödik ezekben a napokban. Így hát szívünk parancsának, az emlékek sürgetésének, s a szép, kegyeletes hagyománynak megfelelve eljövünk ide, a csend kertjébe. Némán állunk szeretteink sírja mellett, vagy lassan sétálgatva ismerős neveket keresünk a néma kereszteken, a hallgató fejfákon. Hideg kő és márvány birodalma vesz körül minket, és az a dolgunk , hogy az emlékezés melegével, virággal és táncoló lángokkal meghittséget, áhítatot varázsoljunk ide, a végtelen csendbe.

Az élő köszönete ez a holtaknak. Az életért, a lélekért, a szerelemért, a szeretetért, a törődésért cserébe. Minden évben, ugyanazokon a napokon, ünnepet teremteni azoknak, akiknek annyi mindent köszönhetünk.

Nincs ember, aki ne állna meg döbbenten és érzelmektől felkavartan ezen a napon : eltűnt arcok, seregnyi állócsillag-mosoly emlékétől szíven ütötten. Mert mindenkinek van halottja: édesanyák, édesapák, feleségek, férjek, gyermekek, testvérek, nagyszülők, jóbarátok sírjára borulnak az emlékezés csokrokba, koszorúkba kötött, hűvösen harmatos virágai.

S a virágok között, a gyertyák lángjaiban ott fénylenek az emberi melegséggel teli emlékek. Mert a fájdalom enyhül, a könnyek elapadnak a mindennapokban, de aki egyszer volt, az nem tud többé nem lenni. Ha magába fogadta is a föld a testét, bennünk úgy él mégis, mintha csak itt volna közöttünk.

Halottja mindannyiunknak van, és számuk az évek múlásával egyre nő. Minden halállal az élő lesz kevesebb, mert a halál kifosztja az embert, és méregként csepegteti lelkébe a kiszolgáltatottság érzését. A hiány örök, végleges, és mi, élők, valahol mélyen pontosan érezzük a végzet következetes könyörtelenségét.

Mert az ember világának ez az egyetlen törvénye , amely megfellebbezhetetlen: az elmúlás. Vannak, akik igazságosnak mondják ezért, mert hogy minden élőre egyaránt áll: jajszóra, könyörgésre, érdemekre, vagyonra, rangra tekintet nélkül válik bizonyossággá egy napon. Mert egy napon mindannyian elmegyünk, hiszen a születésünk percében elindulunk már a halálunk felé.

Minden halállal én leszek kevesebb, írja a költő. Mégis, sokkal inkább érezzük a halál kíméletlen voltát akkor, ha a szívünkhöz közel álló indul el a végtelen úton, ha olyan embert veszítünk el, aki utolsó pillanatáig fogta a kezünket, ölelte a szívünket.

Ha elmegy az, akit szerettünk, nekünk, itt maradóknak egyetlen szomorú kötelességünk marad: méltó módon, eleget téve a végső tisztesség parancsának, elbúcsúztatni ettől a világtól. Útjára engedni, mert ő már más dimenzióban létezik tovább.

Ám ahogy múlnak az évek, kapcsolatunk csodálatos módon mégis egyre mélyebb lesz. Ahogy hátrál az idő, egyre biztosabban foglalják el helyüket a szívünkben, és élnek tovább, mindaddig, míg csak mi magunkban hordozzuk az emléket.

Ha kilátogatunk hozzájuk a temetőbe, némán , magunkban elsoroljuk nekik, mit kezdtünk az örökséggel , amit ők ránk hagytak, hogyan gazdálkodtunk emberséggel, hittel, szeretettel, egymás tiszteletével. A sebek lassan behegednek. Már nem kínoznak annyira, mint akkor, abban a szörnyű pillanatban, már melengető emlékként elevenednek meg azok az idők, amikor a hideg föld még nem választott el minket.

A ma elhangzó szavak a sötétséggel, a végső csenddel próbálnak perbe szállni: hogy életben tartsák az emlékezetet, és ne engedjék uralkodóvá lenni a vigasztalanságot. Hiszen mindenkit meg kell vigasztalni egy kicsit. Mindenki lelkének szüksége van megerősítésre, minden embernek kell a segítség, hogy azt felhasználva elveszített szerettei nélkül se érezze magányosnak magát.

A halottak kertjében, amely az emlékezés méltóságához díszbe öltözött, zöld fenyőágak ölelik körbe a krizantémok, rózsák, szegfűk tarka sokaságát.

A gyertyák, mécsek megannyi fénycsóvája küzd a sötétséggel, a lengedező széllel, egy cseppnyi létért, még egy kis lobogásért - akárcsak maga az ember , olyan mind. Egy ideig meleget adó, fénylő , majd hirtelen ellobbanó lángocska- a hamar elröppenő emberi élet szimbóluma.

Ez a tengernyi apró fény együtt fényesen, messze látszóan világít. Eléri a múlt határait, és áthatol azokon. Mögöttük azok arcát világítja meg újra, akiknek arca már nincsen, csak a képzeletünkben. A képzelet s az emlékezés együtt tartja számon lelkünkben őket, s a fájdalmunkat is, amelyet elvesztésük felett érzünk azóta is.

Emlékezzünk és gondoljunk ma azokra, akik itt és más temetőkben, szerte a világban elhantolva, vagy elhamvasztva nyugszanak. Gondoljunk arra, hogy ők egykor mind elevenek voltak , s mi élők, akik most jól vagy rosszul múlatjuk drága perceinket, óráinkat, előbb-utóbb mind ugyanoda jutunk.

De mégsem az idő számít. Nem az a fontos, a nagy időnek hány évét töltjük a földi létben. Sokkal inkább az, hogy a rendelkezésünkre álló idővel hogyan sáfárkodunk, hogy képességeinket, tehetségünket, minden jót, amit az itt nyugvóktól örököltünk, hogyan és mennyire hasznosítjuk családunk, embertársaink, nemzetünk, ennek az országnak a javára.

Ne reszkessünk tehát a haláltól. A félelem helyett próbáljunk meg inkább minél okosabban, tartalmasabban élni. Ezen a kegyelettel, emelkedett érzelmekkel teli ünnepen dobjuk félre szorító gondjainkat.

Ne szégyelljük, ha könny fut a szemünkbe, ha feltolulnak bennünk az emlékek. Beszélgessünk gondolatban elhunyt szeretteinkkel, halljuk meg régen hallott, fülünkben ma is elevenen élő hangjukat. A gyertyák lobogása közben töprengjünk el az élet és halál egymást kiegészítő, szét nem választható, egyedüli és megismételhetetlen voltán.

Szálljunk egy kicsit magunkba, nézzünk szembe a lelkiismeretünkkel, s ezzel segítsünk saját magunknak, hogy hátra lévő életünket minél jobbra, szebbre, eredményesebbre formálhassuk.

Az eltávozottak sorsán már nem változtathatunk, nem javíthatunk, de szeretteinkén s a magunkén annál inkább.

Hát úgy örüljünk minden ránk virradó napnak, mintha az lenne az utolsó.